38. Walsy - Shout Out To My Ex

Sziasztok, Cukik!

Őszintén sajnáljuk a hosszú, hosszú késést, de próbálunk kárpótolni benneteket egy fullos Walsy fejezettel, amely hozzávetőlegesen 2700 karakterből áll. Ne haragudjatok, kevés az időnk, de közeledünk a fináléhoz, úgyhogy megpróbálunk belehúzni. 

Kíváncsiak vagyunk, mit szóltok a fejleményekhez. Valószínűleg leharapjátok a fejünket a mostani rész miatt, de azért írjátok meg nekünk kommentben, mit gondoltok, hogyan fog tovább alakulni a Walsy-Louis szál, illetve milyen fordulatokra számítotok.

Jó olvasást kívánunk: Lyanna és Gin

***

Ahogy közeledett a szilveszter, és mindenki arról beszélt, mennyire jó lesz elbúcsúztatni az idei évet, én úgy éreztem, képtelen vagyok szórakozni. Anya balesete és Louis elvesztése duplán fájdalmat okozott nekem, amelyből csak az segített kilábalni, hogy a két ünnep közti időszakot otthon tölthettem apával, Sheilával, s a nagyszüleimmel. Amikor időm engedte, Nadine-t is felhívtam. Esténként hosszan beszéltünk telefonon, én pedig örömmel hallgattam, mennyire jól megvannak Niallel. A boldogságuk cseppet sem zavart, jó volt látni, hogy legalább a legjobb barátnőm boldog egy rendes fiú oldalán. Az ő érdekében reméltem, hogy a helyzetük nem fog változni, s hogy lehetőleg még rettenetesen sokáig együtt lesznek.

Karácsony és szilveszter között rokonról rokonra jártunk, bár Sheilával egyikünk sem volt túlságosan ünnepi hangulatban. Ugyan anya magához tért, s már meg is látogathattuk őt a kórházban, tudtuk, még nagyon hosszú ideig tart, amíg teljesen felépül, mi pedig láttuk, mennyire gyengének érzi magát. Szerencsére sokan támogatták őt; amint a kollégái értesültek az esetről, virágokkal és édességekkel halmozták el, így a szobája lassacskán kezdett úgy kinézni, mint egy ajándékbolt, a készlet pedig egyre gyarapodott.

Egyik délután, amikor bementem hozzá, éppen látogatója volt. Háttal állt az ajtónak, így nem látta, hogy belépek a kórterembe. Anya vett észre először.

- Á, Walsy, de örülök neked! – Boldogan rám mosolygott, s láttam rajta. az arca sokkal élettel telibb volt, mint néhány nappal ezelőtt.

- Sziasztok! – köszöntem hangosan, mire anyám látogatója megfordult. Nagyjából velem egyidős srác lehetett, akit korábban még soha nem láttam, így gyanítottam, nem lehet anya munkatársa. Akkor meg honnan ismerik egymást?

- Walsy, ő Nick, aki kihívta a mentőket a baleset helyszínére. Nick, ő itt a lányom – mutatott be minket egymásnak, mire a fiú mosolyogva a kezét nyújtotta. Szimpatikusnak tűnt, s a tudat, hogy ő segített anyán, még inkább rokonszenvesebbé tette a szememben. Nélküle talán nem is élte volna túl…

- Örülök, hogy megismerhetlek! – mondtam őszintén, majd megráztam a kezét.

- Én nemkülönben – biccentett felém, szőkésbarna haján pedig néhol megcsillant a zselé a gyér világításban. Barna szemei barátságosnak tűntek, s amíg én leültem az ágy mellé anyával beszélgetni, tapintatosan kivonult a folyosóra.

- Mikor engednek ki? – kérdeztem tőle, reménykedve abban, hogy az újévet már biztosan otthon töltheti. Arckifejezése azonban nem sok jót tükrözött.

- Nem tudom, kincsem. Holnap reggel megvizsgálnak, megnézik, mennyire előrehaladott a gyógyulásom, estére talán meg tudják mondani, mikor mehetek haza – magyarázta, mire bánatosan bólintottam.

- Már nagyon hiányzol mindenkinek! – mondogattam folyton, ami jobb kedvre derítette. Néhány percig még cseverésztünk – szerencsére azt nem kérdezte meg, mi a helyzet Louis-val -, majd közölte, hogy pihenne ez kicsit, így jobbnak láttam elbúcsúzni tőle.

A folyosóra érve Nickbe botlottam, aki a szoba előtt sétálgatott fel-alá.

- Meglep, hogy még itt vagy! – mosolyogtam rá. – De anya már eléggé kimerült, nem hiszem, hogy képes lenne még látogatókat fogadni – tájékoztattam, mire heves mozdulattal megrázta a fejét.

- Ó, nem azért maradtam! – nevetett fel zavartan. – Reméltem, hogy elkísérhetlek. Időközben elkezdett havazni odakint – tudatta velem, mire arcomra furcsa grimasz ült ki.

- Szörnyű, hogy állandóan nap közben havazik. Miért nem éjszaka? Akkor nem zavarna senkit – panaszkodtam, mire Nick felnevetett. Bár rövid ideje ismerem, nagyon életvidám, pozitív embernek tűnik, nekem pedig pont erre volt szükségem: egy kis jókedvre, hogy kiverjem Louis-t a fejemből. – Egyébként, nagyon örülnék, ha hazakísérnél. Szörnyű ilyenkor egyedül utazni – fogadtam el az ajánlatát, kifelé menet pedig önfeledt beszélgetésbe kezdtünk.

Egy taxiba ültünk, én pedig bemondtam a házunk címét. Útközben kifaggattam Nicket, minél többet szerettem volna megtudni róla, hogy kigondolhassam, miként hálálhatom meg a segítségét.

- Meséljek magamról? – ismételte meg a kérdésemet, arcára pedig szégyellős mosoly ült ki. Figyelmesen álltam a tekintetét, s biztatóan bólintottam, hogy kezdjen bele.

- Nos, másodéves hallgató vagyok a Cambridge-i egyetemen. Pszichológiát tanulok, rettenetes módon vonz az emberek viselkedése és tudatalattija. Nagyon érdekes szak egyébként, de rengeteg tanulást igényel, úgyhogy szabadidőm szinte alig van – magyarázta, s engem minden mondata lebilincselt. Ki sem néztem volna belőle, hogy pszichológus szeretne lenni. Sokkal inkább nézett ki leendő divatmodellnek tökéletes arcával.

- Hűha, te aztán céltudatos vagy! – Elismerően bólintottam, ami láthatóan jól esett neki.

- Bizonyára örökletesség. Az apám politikus, az anyám ügyvéd, a bátyám szintén jogot tanul, szóval, a mi családunk nem aprózza el – árulta el, ám látszott rajta, hogy nem szeretne többet beszélni erről, így tiszteletben tartottam kimondatlan kérését.

A témát gyorsan a szabadidőre tereltem, így rövidesen megtudtam, Nick amellett, hogy szeret új emberekkel megismerkedni, rendszeresen teniszezik, szeret futni a kutyájával, esténként pedig – ha nem a barátaival szórakozik – olvasni szokott.

- Na és rólad mit kell tudni? – kérdezte beszámolója végén, mire nagyot nyeltem. Az én életem közel sem volt ilyen érdekes és sokszínű. Még csak egyetemre sem járok!

- Hát, hol is kezdjem. Nem büszkélkedhetek ambiciózus családdal, sem egyetemi jogviszonnyal. Nem tanultam tovább, mert még nem tudatosult bennem, mit is szeretnék csinálni, egészen őszig – kezdtem bele a mesélésbe, Nick pedig figyelmesen hallgatott. – Egy ideje tagja vagyok egy jótékonysági szervezetnek, amely különböző célokat tűz ki maga elé. Legutóbb beteg gyerekeknek gyűjtöttünk pénzt, s az volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy ezt akár életem végéig tudnám csinálni.

- Akkor gyógypedagógia? – kérdezte elbűvölt mosollyal a fiú.

- Igen, tavasszal felvételiznék a szakra – határoztam el immár véglegesen, noha eddig csupán érlelődött bennem a lehetőség gondolata.

- Ez csodálatos! – Nick támogatta az ötletemet. – Jó hallani, hogy ilyen nemes célért odaadnád a szívedet, lelkedet.

- Az egészben a bizonyosság a legjobb, hogy érzem, tényleg képes lennék hosszútávon ezt csinálni – árultam el neki, s magam is meglepődtem azon, milyen hamar mennyire kitárulkoztam neki, ám ez valószínűleg fordítva is így volt.

Azonban a taxi időközben megérkezett a házunkhoz, így búcsút kellett vennem anya megmentőjétől. Nem voltam biztos benne, hogy máskor is látni fogom, pedig érdekes embernek találtam, szerettem volna még egy kis időt együtt tölteni vele. Hirtelen ötlettől vezérelve elhívtam őt szilveszterezni.

- Nick, van már terved harmincegyedikére? – kérdeztem tőle, ám nagy szerencsémre a fiú a fejét ingatta.

- A párom elutazott a rokonaihoz Olaszországba, a szüleim partiján pedig nem szívesen vennék részt. Évek óta kötelező ott a megjelenésem, de amikor tudatosul bennem, hogy a vendégek kilencven százaléka ötven év fölötti, nincs nagy kedvem bulizni – panaszkodott, mire megsajnáltam.

- Remek, mert egy barátnőm óriási partit szervez Londonban, úgyhogy, ha gondolod, gyere el te is. Örülnék neki – mosolyogtam rá, és egy kis papírra leírtam Niall házának a címét.

- Köszönöm, mindenképpen benézek! – Hálásan nézett rám, majd intett, én pedig kiszálltam a taxiból, s beléptem a ház ajtaján, hogy az este további részét a húgommal és apámmal tölthessem.

*

Lassan ugyan, de végre valahára eljött szilveszter napja. Anyát egy nappal korábban kiengedték, ám még gyenge volt, így otthon lábadozott. Apa egy üzleti vacsorára volt hivatalos, de lemondta, hogy anyával ketten ünnepelhessenek, Sheilát pedig már reggel átvittük a barátnőihez. Én is viszonylag hamar leléptem otthonról, mert Nadine megkért, ha tudok, segítsek nekik a lakás díszítésében és a főzésben.

Reggeli vonattal indultam Londonba, ebédidőre pedig bőven megérkeztem. Niall lakásán Nad nyitott ajtót, s miután jól megölelgettük egymást, közölte, hogy a kis szőkeség vizsgálaton van, reflux miatt kezelik.

- De ugye minden rendben? – kérdeztem ijedten. Nem hiányzott még egy rossz hír.

- Persze, csak nem érzi mindig fényesen magát, de sokat javult az állapota – nyugtatott meg azonnal Nad, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem bírtam volna ki még egy komoly traumát, eléggé kijutott belőle mostanában.

- Na és, te meg Louis hogy vagytok? – kérdezte kaján vigyorral az arcán Nadine, miközben kavart egyet a meggyszószon. Válaszként keserűen nyeltem egyet, s közben nagyon türtőztetnem kellett magamat, hogy száraz maradjon a szemem. A barátnőm azonnal észrevette, hogy baj van, így eloltotta a gázt, és azonnal mellém sietett, hogy karomnál fogva segítsen leülni egy székre. Ő velem szemben foglalt helyett, s nem kezdett faggatni, hanem türelmesen várta, hogy először én szólaljak meg - amikor készen állok rá.

- Új barátnője van – böktem ki nagy sokára, Nadine teljes ledöbbenésére. – A modest szerződése tartalmazza, hogy azzal kell lennie, akit ők jelölnek ki neki, és a Brianás ügy után határozottan szükséges volt, hogy találjanak mellé valakit – magyaráztam neki, ő pedig azt sem tudta, hogyan vegyen levegőt nyitott száján.

- De… de… ezt nem lehetett volna megakadályozni valahogy? – dobálózott felesleges kérdésekkel, elvégre, ha lett volna valamiféle megoldás, biztosan nem tölteném szomorúan a napjaimat.

- Nem. – Válaszom tömör volt, ám érezhetően tele fájdalommal. – Együtt mentek síelni, pedig Louis engem vitt volna el. Ezt kaptuk az anyjától karácsonyra – vallottam be bánatosan, szememet pedig, mintha vezényszóra történne, marni kezdték a sós könnyek.

- Annyira sajnálom! – Nadine átölelt, ami nem segített, éppen ellenkezőleg: a sírás kibukott belőlem. A sírás, melyet napokig elfojtottam. Hiszen már annyiszor bántott meg ez a fiú, hogy ennél a csapásnál már nem voltam képes könnyeket ejteni érte – egészen idáig.

- Én is – suttogtam a barátnőm hajába elcsukló hangon, majd egy ideig csak hagytam, hogy átöleljen, vigasztaljon, mert most csak erre volt szükségem.

Amint kissé megnyugodtam, kértem Nadot, hogy ne is beszéljünk inkább erről a témáról, amit tiszteletben is tartott. A délután hátralévő részében főztünk és sütöttünk, aztán amikor Niall is megérkezett, elkezdtük díszíteni a házat fagyönggyel, lampionnal, gömbökkel, boákkal, az este közeledtével pedig annyira szép lett az összes szoba, hogy akár egy katalógus címlapján is megállták volna a helyüket.

Hét után kezdtek szállingózni a vendégek. Addigra már felöltöztem: combközépig érő, feszes, aranyszínű koktélruha volt rajtam. Hajamat feltupíroztam, a végét pedig hullámossá varázsoltam Nad sütővasának segítségével. A sminkem tökéletesen illett a ruhához, így érkezésükkor már én is tudtam fogadni Niall és Nadine barátait, akik között ismerős arcok is voltak, mint Harry, Keira és Andy, Liam barátja.

- Nahát, Walsy, aki szeret edzeni! – Meglepetten nézett rám, de mosoly ült ki az arcára. Rögtön odajött hozzám, míg Nadék a többiekkel foglalkoztak.

- És Andy, aki mindenhol ott van – üdvözöltem, viszonozva a mosolyt.

- Ami Liamről nem mondható el – tette hozzá csüggedten, s mikor észrevette értetlen tekintetemet, magyarázkodni kezdett: - Mióta Cheryllel van, alig lógunk együtt. Félre ne érts, nincs bajom azzal a nővel, mert Liam boldog vele, de minden és mindenki mást elhanyagol miatta. – Megértően bólintottam.

- Ismerős az érzés, van egy hasonló barátnőm – húztam el a számat, egykori osztálytársamra gondolva, aki szinte minden fiúval lefeküdt, akit csak az útjába sodort a sors, aztán miattuk eltávolodott a barátaitól, míg végül magára nem maradt.

- Mutass be neki! – kacsintott rám Andy, mire szememet forgatva elnevettem magamat.

- Walsy! – hallottam meg egy ismerő hangot a bejárat felől. Andyvel kíváncsian fordultunk oda. Amint megláttam Nicket, az eddiginél is szélesebb mosoly terült szét az arcomon.

- Szia! Gyere beljebb! – kértem, s amint mellém ért, bemutattam őt Andynek. – Andy, ő Nick. Nick, ő Andy. – Liam barátjának a szemében furcsa fény csillant, de nem tudtam mire vélni.

- Örülök, hogy megismertelek. Nagyon szép pár vagytok! – nyújtotta oda Nick a kezét Andynek, aki vigyorogva elfogadta azt.

- Mi? – kérdeztem zavarodottan. – Mi nem vagyunk együtt – nyugtattam meg. Nyugtattam? Magam sem tudtam.

Nick arcán zavar tükröződött, de a következő pillanatban elnevette magát.

- Ne haragudjatok, csak annyira összeilletek, olyan jól kijöttök egymással, látszik, és… bocsi – kért elnézést, amikor látta, hogy szúrós tekintettel belefojtom a szót.

- Nos, azt hiszem, mennem kell szingli lányokkal táncolni. – Andy megköszörülte a torkát, s átverekedte magát a tömegen a nappali felé. Fejcsóválva néztem utána.

- Iszunk valamit? – kérdezte Nick, a konyha felé mutatva. Lelkesen bólogattam, és egymás mellett araszolva elindultunk a puncsos tálca felé.

- Örülök, hogy eljöttél! – mosolyogtam rá a poharam fölött, amit ő viszonzott. Most is jól nézett ki: szőkés haja oldalra volt zselézve, barna szeme visszaverte a lampionok fényét.

- Köszi a meghívást! – biccentett hálásan, majd hirtelen váltott témát: - A párom hazautazott szilveszterre. Nagy baj, hogy megadtam neki a címet? Nemsokára ide kell érnie – zúdította rám az információkat, amelyek kicsit szíven ütöttek.

- Nem, dehogy baj… - nyugtattam meg, de őszintén szólva, kicsit zavart a dolog. Tudtam, hogy van valakije, de nagyon rendes srác, ritka az ilyen, pláne, hogy minden lány ilyen srácról álmodik. Szívdöglesztő, okos, kedves, segítőkész és nagylelkű. Túlságosan tökéletes, és nincs hátulütője.

- Szuper! – Nem vette észre zavartságomat, mert folyamatosan a vendégsereget pásztázta szemével. Nemsokára boldogan fel is kiáltott, amint észrevette az exét. Intett neki, így a fiú azonnal odasétált hozzánk.

- Walsy, ő Dan, a párom. Dan, ez itt Walsy, akinek az anyukája balesetet szenvedett – mutatott be minket egymásnak. A srác magas volt, magasabb Nicknél, kreolbőrű, fekete hajú, borostás és nagyon mosolygós. Barátságosan nyújtotta felém a kezét, miközben másik karjával átkarolta a barátját.

- Szi- szia! – hebegtem zavartan, majd – hogy ne legyek udvariatlan – hozzátettem: - Nick sokat mesélt rólad, örülök, hogy végre megismerhettelek! – Tényleg próbáltam kedves lenni, de ezt a sokadik pofont már nem bírtam, így amilyen gyorsan csak tudtam, valami béna ürüggyel magukra hagytam őket.

Nadine-t kerestem a szememmel, de nem találtam: a szobák zsúfolásig voltak táncoló fiatalokkal, a barátnőmet azonban sehol sem találtam. Kedvtelenül roskadtam le egy szabad kanapéra, s az idő elütéseképpen elővettem a mobilomat. A Facebookot, a Twittert böngésztem, de valószínűleg óriási hiba volt. Louis ott is belém rúgott egyet. Rengeteg képet posztoltak róla és Danielle-ről, akivel a síutat töltötte, láthatóan vidáman, önfeledten és szerelmesen – csókolóztak, egymás kezét fogták, s úgy mosolyogtak a másikra, mintha szavak nélkül fogadnának örök esküt egymásnak. Lehet, hogy csak én fújtam fel így a dolgot, de mintha Louis arcán nem ülne ki az a rejtett fájdalom, amit én érzek, mióta összevesztünk.

Szenvedtem tőle. Sejtettem, hogy problémás lesz vele járni, de azt, hogy ennyire, álmomban sem gondoltam volna. Mindig ugyanazt a lemezt játszotta: magához édesgetett, szerelmet vallott, csinált valami romantikus dolgot, aztán balféket játszik, s elrontja az egész kapcsolatunkat, amit eddig sikerült felépítenünk. De tudtam, hogy ebből a gödörből már nincs kiút, legalábbis mindkettőnknek nincs. Túl sokszor bántott meg, túl sokszor bocsátottam meg, közben azonban egyik alkalommal sem forrt be a korábban ejtett seb a szívemen. Élnem kel a saját életemet, nem felkínálni magamat neki, hogy újra megbántson. Neki ott van Danielle. Lehet, hogy még csak kényszerből vannak együtt, de idővel majd megkedveli, tényleg szerelmes lesz, és együtt maradnak. Benne van a pakliban.

- Leülhetek melléd? – Andy zökkentett ki kusza gondolataimból. Válaszul csupán arrébb csúsztam, hogy elférjen ő is. Közben gyorsan eltettem a mobilomat, s igyekeztem elfelejteni, amit az imént láttam. Sőt, igyekeztem elfelejteni Louis-t.

- Baj van? – A fiú hangjában aggodalom csendült. Fátyolos tekintetemmel felé fordultam, de csupán annyit bírtam kinyögni:

- Hozz valamit inni. Alkoholt. A minőség és a mennyiség nem számít, csak jó legyen és sok – kértem, ő pedig először azt hitte, viccelek. Látva azonban, hogy nem nevetek vele, szó nélkül teljesítette a kérésemet, s fél perc elteltével egy üveg vodkával a kezében tért vissza hozzám.

- Megfelel? – Bólintottam, és kivettem a kezéből a Royalt. Gyors mozdulattal bontottam fel, a számhoz emeltem, s nagyokat húztam belőle. Éreztem, ahogy az alkohol kellemetlen íze marni kezdi a torkomat, még az arcom is eltorzult tőle, de nem törődtem vele.

- Hé, csak mértékkel! – Andy óvatosan az üveg után nyúlt, de elrántottam előle, mire védekezően maga elé emelte a kezeit. – Oké, csak nyugodtan, de szóltam előre! – Folyamatosan beszélt, kezdett idegesítő lenni.

Kezdett minden és mindenki idegesítő lenni körülöttem. Fiatal párok táncoltak, csókolóztak, vidáman beszélgettek. Annyira gondtalannak tűntek. Persze, nem őket hagyta ott az a fiú, aki a szívüket is magával vitte, mérföldekkel arrébb, több darabban.

Ránéztem a vodkás üvegre. A háromnegyedét megittam úgy, hogy észre sem vettem. Csak most döbbentem rá, s kezdett velem forogni a szoba.

- Rosszul vagy? – Andy közelebb hajolt hozzám. Lassan belenéztem kék szemébe, ami elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az eszemet. Miért nem vettem észre eddig, hogy ilyen helyes? Talán Louis miatt. Miatta nem láttam senkit magam körül.

- Még nem. De muszáj innom. Louis s én szakítottunk, Nicknek pedig barátja van. Érted, barátja!? – fakadtam ki teljesen, majd felnevettem, mintha bármi vicces is lett volna ebben.

- Ezt nem tudtam. Őszintén sajnálom. – Vigasztalni próbált, de jelen esetben semmi nem segíthetett rajtam. Bár…

- Csókolj meg! – kértem tőle, hirtelen ötlettől vezérelve.

Andy összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Tessék? – értetlenkedett, ami még vonzóbbá tette. És a szeme, és az illata, az a bódító illat, na meg az ingen át kidudorodó mellizmai…

- Kérlek, csak csókolj meg! – ismételtem meg.

- Walsy… - Ajkába harapott, majd hátrébb húzódott tőlem. – Szívesen megtenném, de te meg fogod bánni. Nem akarok semmit, amit te sem, és jelenleg részeg vagy – világosított fel, mintha nem tudnám.

- Andy! – fojtottam belé a szót. – Legalább ma szeretném jól érezni magamat. Szeretnék egy kicsit boldog lenni. – Nagyot nyeltem, miután ez kibukott belőlem. A szemem megtelt könnyel, akaratlanul is arra gondoltam, milyen régen éreztem már igazán jól magamat.

A fiú, látva bánatomat, megsajnált. Sóhajtva hajolt közelebb hozzám, egyik kezét az arcomra téve. Ujjával letörölte arcomról a legördülő könnycseppeket, miközben végig őt néztem. Tőle vártam megoldást, pedig tudtam, hogy senki nem adhatja meg, amit szeretnék. Ez csak egy átmeneti állapot, ismételgettem magamnak. Azután összeértek az ajkaink…