36. Walsy - Don't you worry child

Sziasztok, drága hűséges Olvasók! :)

Két napos késéssel, de végre meghoztuk a következő részt. Rólatok pedig szobrot kellene állítani, mint a türelem megtestesítői, hiszen egy rossz sürgető szavatok sem volt eddig, hogyha csúsztunk pár napot az aktuális fejezettel. Köszönünk nektek mindent!

A mostani rész egy komplett Walsy szemszög, amelyre annyian vártatok már. Kíváncsiak vagyunk a véleményetekre, úgyhogy kérünk titeket, hagyjatok egy rövidke hozzászólást, amiben leírjátok, mit gondoltok a fejleményekről, továbbá mit vártok el a folytatástól.

Most pedig jó olvasást, kellemes nyarat - ami még hátra van belőle!

Lyanna és Gin

***

Kis csúszással, de végül beértem a kórházba, ahonnan első dolgom volt a rendőrségre telefonálni. Louis-t kértem, de azt mondták, valaki már bement hozzá, éppen most teszi le érte az óvadékot. Bár kíváncsi voltam, ki az, nem kérdeztem többet, megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán a nővérpulthoz siettem.

- Michelle Currington kórtermét keresem. Nemrég szállították be cserbenhagyásos gázolás miatt. A lánya vagyok – hadartam le mindent egy szuszra, közben türelmetlen pillantásomat le sem vettem az ügyeletes kórházi ápolónőről.

- Kérem, mutasson egy igazolványt! - Szó nélkül vettem elő egyik zsebemből a személyimet, hogy igazolhassam magamat. Miután láttam, hogy bólint, újra megkérdeztem tőle, merre van anyám kórterme. – A 16-os az, a folyosó végén jobbra! – mutatta meg az irányt, majd visszatemetkezett a papírmunkáiba.

Gyors léptekkel indultam el a folyosón, egyre csak haladtam, mígnem elértem a végét. Éppen a mosdó mellett találtam meg a keresett szobát. Az ágyon azonban anya helyett – nagy meglepetésemre – apa ült, arcát a kezébe temetve, csendben. Amikor meghallotta, hogy valaki belépett a helyiségbe, csigatempóban emelte fel a fejét, a látványa egyenesen megrémített: szemei karikásak voltak, arca nyúzott, állán több napos, sőt, hetes borosta éktelenkedett, máskor rendezett haja kócosan meredezett minden létező irányba.

- Walsy? – szólított meg, s akkor tűnt fel, hogy a hangja is megváltozott; sokkal nyúzottabb, erőtlenebb volt, mint korábban.

- Apa, mit keresel itt? – kérdeztem, bár eléggé nyilvánvaló volt, hogy anyához jött. Apropó… - Hol van anya?

Nem felelt rögtön, ami megrémített, de aztán felállt az ágyról és nagyot sóhajtva lépett hozzám közelebb, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

- Éppen műtik. Eltört a combcsontja – válaszolta, nekem pedig kifutott az összes vér az arcomból. Bizonyára sápadt lehettem, mert apa óvatosan megfogta a karomat, aggódó tekintetét pedig egyenesen rám emelte. – Nyugodj meg, minden rendben lesz. Az orvos szerint nincs életveszélyben, csak súlyosan sérült, ezért kell átesnie néhány operáción és vizsgálaton – világosított fel, s ez némileg megnyugtatott.

- Milyen sérülései vannak még? – érdeklődtem, miközben kerestem egy szabad széket, hogy leülhessek. Túl hosszú volt már az éjszaka, aligha bírnék ki mindent állva.

- Az egyik karja megzúzódott, a kulcscsontja megrepedt és sokkos állapotban, öntudatlanul szállították be ide – foglalta össze röviden, felsorolás közben pedig arca egyre fájdalmasabbá vált. Én lassan bólintottam egyet, majd csendben magamba temetkeztem – azt is alig hallottam, hogy ő fel-alá járkál a kórteremben, a gondolataim teljesen elzártak a külvilágtól.

Szüntelenül azon járt az eszem, miért van az, hogy minden tökéletes az életemben, aztán hirtelen borul az egész: anyáék különválása, Briana felbukkanása, a szakítás Louis-val, Danielle, Lottie távolságtartása és most anya balesete. Miért nem élvezhettem még a gondtalanságot néhány napig? Ezek szerint tényleg igaz, hogy a baj nem jár egyedül…

- Kicsim? – Meglepetten néztem fel apára, aki felettem állt. Kicsim? Legalább nyolc éves korom óta nem hívott így! Ám ez régi emlékeket ébresztett fel bennem: az időt, amikor még minden nyugodt volt körülöttem, a boldog gyermekkort, a családi kirándulásokat, a rengeteg nevetést, a komolytalanságot. Mostanra azonban a felnőttek világába léptem, ami komoly felelősséggel, mindemellett sok gonddal jár. Bármennyire is szerettem volna, már nem lehettem többé gyerek.

- Igen? – Kíváncsian felnéztem rá. A szeme egy pillanatra felragyogott – nyilván apró sikerként könyvelte el, hogy most nem hozom szóba, mennyire nem volt fair húzás megcsalni anyát. Legutóbb elvégre akkor találkoztunk utoljára, amikor mindenfélét a fejéhez vágtam, aztán elviharzottam Louis-val. Habár nem tudok változtatni a múlton, mára ráébredtem, hogy bánok minden egyes szót.

- Sajnálom, amit tettem. Tudom, hogy nincs rá magyarázat, így nem is szeretném mentegetni magamat. De tudnod kell, hogy szeretem anyádat. Talán ez a lejtő kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek – kezdett bele a vallomásba. – Nem tudom, mit gondoltam akkor, de már őszintén megbántam a dolgot. Ha visszaforgathatnám az időt, nem tenném meg újra. Egyszerűen undorodom magamtól, és csak remélni tudom, hogy Michelle megbocsát majd nekem. – Arcára a bűntudat jelei ültek ki, nekem pedig akaratlanul is eszembe jutott az a szituáció, amikor Louis kért tőlem bocsánatot, miután kiderült a Biranás ügy. Akkor kemény voltam vele, nem bocsátottam meg egyből, de kívülről látva apáék helyzetét. úgy tűnik, tényleg igyekszik, hogy visszanyerje anya szívét.

- Tudom. Én is elnézést kérek, hogy goromba voltam veled – sóhajtottam fel, pillantásomat a padlóra szegezve közben.

- Teljesen jogos volt, ahogyan viselkedtél – adott nekem igazat, aztán hirtelen leguggolt elém, felemelve kezével az államat, hogy a szemébe nézhessek. – Walsy, ígérem, hogy jóvá fogom tenni. Bár a lelki sebek nehezen gyógyulnak, elkövetek mindent azért, hogy anyád újra boldog legyen. – A hangja határozott volt, tekintetében olyan tűz csillogott, amely a szerelmesekére jellemző.

Halványan elmosolyodtam, s megfogtam a kezét.

- Ennek örülök, apa!

Egy ideig csendben maradtunk. Nem is volt több szükség beszélgetésre, hiszen némán kötöttünk új kompromisszumot egymás között, mely értelmében én megbocsátottam neki, ő pedig őszintén megbánta, amit tett. Azt nem tudtam, anya hogyan fog majd viszonyulni ehhez az egész dologhoz, hajlandó lesz-e kibékülni ezek után, de én a magam részéről mindent megtettem volna, hogy a családi béke újra a régi lehessen.

Már éppen meg akartam szólalni, biztosítani apát arról, hogy rám számíthat ebben a nehéz időszakban, amikor bejött egy ápolónő a kórterem ajtaján. Egyszerre kaptuk fel a fejünket és sétáltunk oda hozzá, hogy megkérdezzük, hogy van anya.

- Túl van az életveszélyen, a műtét alatt nem léptek fel komplikációk. Azonban még megfigyelés alatt tartják huszonnégy óráig, ami azt jelenti, hogy nem szállítják vissza ide, csak holnap. Addig a műtőben kell maradnia – közölte velünk, majd azt javasolta, menjünk haza, mert úgyis csak holnap fogják engedélyezni a látogatást.

- Sheilával mi van? – kérdeztem nehéz szívvel a kórházból kifelé menet apától.

- Tudja, hogy mi történt, de erős lány, akárcsak a nővére. Nem lesz baja – mondta, aztán hozzátette: - Azért örülnék, ha vele lennél néhány napig.

- Ez csak természetes – bólintottam, s közben észrevettem, hogy elértünk apa kocsijáig.

- Ülj be, hazaviszlek, csak előtte beugrunk Sheiláért a nagymamához – kérte, miután látta rajtam, hogy hezitálok. Valójában csak nem tudtam, mitévő legyek most. Örültem, hogy anya valószínűleg fel fog épülni, és annak is, hogy apa megbánta, amit tett. Így talán újra helyreállhat idővel a családi béke – azonban nem tudtam, mi van most Louis-val. Ki tette le az óvadékot érte? Mikor távozott a rendőrségről? Hol van most? Vajon egyből hazament?

- Rendben – egyeztem végül bele, majd miután bekapcsoltam a biztonsági övemet, előkaptam a mobilomat, hogy felhívhassam a barátomat. Ahogyan arra számítani lehetett, nem vette fel. Néhány perc múltán újra próbálkoztam, de hasztalan. Idegesen horkantottam fel, de a készüléket továbbra is a kezemben szorongattam. Nem akartam eltenni, bíztam abban, hogy Louis nemsokára visszahív.

- Baj van? – kérdezte apa, hallva csalódott sóhajomat.

- Semmi komoly, csak nem tudok elérni valakit telefonon. – „Semmi komoly.” Hogyne, ez volt tőlem az évtized hazugsága. Nagyon is aggódtam azért a kis szerencsétlenért, pláne, hogy nem adott hírt magáról, én pedig nem tudtam, mitévő legyek. Nem rongyolhattam vissza taxival a Tomlinson házba, muszáj volt most Sheilával lennem, szüksége van rám egy ilyen trauma után. Azonban hiába hívtam, küldtem neki jó néhány üzenetet, Louis fél óra elteltével sem reagált vissza semmit.

- Valakit? – Apa kitűnően rátapintott a lényegre.

- A barátomat – feleltem neki tömören, miközben kifelé bámultam a kocsi ablakán.

Az üveg párás volt a benti melegtől, így kezemmel körkörös mozdulatokat rajzoltam rá, hogy kiláthassak az utcára. Már hajnalodott. A Nap vöröslő korongja éppen csak előbújt a látóhatár peremén, halványan megvilágítva a komor, meztelen fákat. Egyedül a fenyők zöldellettek, melyek dús ágait tiszta lepelként fedte be a friss, most is hulló hó. Igazi téli hangulat volt: fagyos hideg uralkodott odakint, a néhány ember arcán, aki ilyen korán már az utcákat rótta, egy röpke mosolyt sem láttam. Mintha csak az én hangulatomat éreznék át mindannyian…

- Logant? – értetlenkedett apa, kizökkentve ezzel csendes önsajnálatomból. Az exem neve hallatán szenvedő hangon felnevettem.

- Dehogyis. Vele már rég nem vagyunk együtt – közöltem vele, mint általános tényt.

- Akkor ki az illető? – faggatott tovább kíváncsian.

Tekintetemet a kinti hólepte, hideg világról visszafordítottam felé. Két kézzel fogta a kormányt, s bár tudta, hogy figyelem, szemét le sem vette a csúszós útról, nehogy velünk is bármi baj történjen.

- Louis a neve.

- Louis… na és mit tanul? – Apa nem tágított. Ha a fejébe vette, hogy tudni akar valamiről, azt az információt mindenáron megszerezte magának, így jobbnak láttam gyorsan ledarálni ezt a kínos beszélgetést.

- Nem tanul, énekel egy bandában – világosítottam fel, mire a száját egy meglepett sóhaj hagyta el. Tudtam, hogy rájött, kiről is beszélek, de éppen ezért nem akart tovább kérdezősködni, amiért hálás voltam neki.

Sok időnk már egyébként sem maradt volna egy apa-lánya beszélgetésre, ugyanis pár percen belül megérkeztünk a nagyiékhoz. Éppen csak beugrottunk, hogy megnyugtassuk őket anya állapotáról, aztán immár hárman, Sheilával a hátsó ülésen indultunk haza.

A húgom állapota kissé aggasztott: meglehetősen szótlan volt, amikor pedig mégis beszédre bírtuk, nem tudott mást mondani, csak anya felől érdeklődött. Az út utolsó tíz percében végre sikerült elaludnia, így apa a karjában cipelte őt a szobájába. Én addig főztem magunknak egy-egy bögre forró kávét, elvégre, már reggel volt, apát pedig várta a munka. Bármennyire is szeretett volna itthon maradni velünk, beparancsoltam őt az irodába, mert tudtam, ha csinál valamit, addig is lefoglalja, nem pedig hibáztatja magát a történtek miatt. Így nyolc óra körül elindult, de megígérte, hogy siet is haza.

Egyedül maradtam, s bár éjjel nem aludtam sokat, mégsem éreztem magamat álmosnak. Csendesen, minél kevesebb zajjal sétáltam a házban, kezemben a telefonomat szorongatva, hátha Louis végre visszahív, de nem tette. Tehetetlenségemben felhívtam Lizt, aki megígérte, hogy Nadine és az én távollétemben magához veszi Whiskeyt.

- Szia, csajszi! – köszönt vidáman a telefonba. – Mi a helyzet Doncasterben? – kérdezte.

- Jaj, Liz, olyan jó hallani a hangodat! – sóhajtottam fel, s szám akaratlanul is halvány mosolyra görbült.

- Oké, idáig érzem, hogy valami gáz van. Ki vele!

- Én csak… baleset érte anyát. Nem súlyos, már stabilizálták az állapotát, de Sheila nagyon ki van borulva, és ami azt illeti, én is. Louis pedig fel sem veszi a telefont, mióta kijött a rendőrségtől – panaszkodtam neki.

- Várj, ácsi! – Szünetet kért a sok infó hallatán. – Anyud rendbe fog jönni? És mi az, hogy a rendőrségtől? Mit csinált az a balfék? – Liz totálisan lesokkolódott állapotban hallgatta, ahogyan elmesélek neki mindent, kezdve attól, hogy együtt karácsonyoztam Tomlinsonékkal, egészen a mai napig.

- Szóval most minden összejött, szokás szerint – fejeztem be mondandómat.

- Jaj, szívem! – Liz együtt érezve felsóhajtott. – Ha ez megnyugtat, Whiskey ép és egészséges, nem mellesleg annyit zabál, hogy egy porszívóba sem férne el az a sok táp, amit magába töm – próbált jobb kedvre deríteni, s némileg sikerült is neki.

Még egy rövid ideig beszélgettünk, elmesélte, milyen pletykák keringenek újonnan a baráti köreinken belül, aztán elváltunk, hiszen neki is dolgoznia kellett. Én takarítással foglaltam el magamat: a lelkiállapotomon nem segített, de legalább tiszta lett a ház néhány óra leforgása alatt. Éppen, mikor végeztem mindennel, és leültem volna kicsit pihenni a kanapéra, megcsörrent a mobilom. Gyorsan kaptam utána, meg se nézve a kijelzőmet, nehogy Sheila felébredjen a hangforrásra.

- Halló?

- Walsy! – Amikor meghallottam Louis hangját, nagyot dobbant a szívem. Legalább tudtam, hogy még él!

- Mi a fene történt!? – kérdeztem tőle kissé idegesen, ám hangomat igyekeztem halkra fogni.

- Ne haragudj! Akartalak hívni, hogy megnyugtassalak, minden rendben, de előbb el kellett intézni a papírmunkát, és megbeszélni a rendőrséggel, meg a sajtósokkal, hogy fű alatt maradjon ez az egész. Nem tenne jót a hírnevünknek, ha tudnák a rajongók, hogy bevittek a zsaruk – magyarázkodott, s bár jogosnak találtam az érvet, mégsem elegendőnek.

- Attól még írhattál volna pár sort, hogy ne aggódjak!

- Igazad van, tényleg ne haragudj! – kért elnézést megint, majd témát váltott: - Hogy van anyukád?

- Túl az életveszélyen, rendbe fog jönni, nemrég műtötték. – A hangom rögtön szelídebbé vált, és noha még mérges voltam kicsit a barátomra, legalább tudtam, neki nincsen baja.

- Hol vagy most? A kórházban? Érted menjek? Persze taxival – zúdította rám kérdései tömkelegét.

- Itthon, apa hazahozott. Sheilával kell lennem, nem hagyhatom egyedül – válaszoltam neki. – Úgy néz ki, így a sí útra sem tudok elmenni veled, ne haragudj! – jutott eszembe az ajándék, amit az anyjáéktól kaptunk karácsonyra.

- Ne már! – bosszankodott. – Biztos nem? Apukád nem tudna vigyázni a húgodra? – próbálkozott tovább az ötleteléssel, de leintettem.

- Nem hagyhatom most magára. Más az, ha apa van vele, és más az. ha a nővére – tudtattam vele, amibe végül kénytelen volt beletörődni.

- Akkor elviszem magammal Olit – határozta el, s én támogattam az ötletét. Úgyis kevesebb időt töltött mostanában legjobb barátjával, ez a kis síelés pedig alkalmas lett volna arra, hogy újra találkozhassanak. – Este átugrom hozzád, jó? Csak előtte el kell még mennem a kocsimért és fel kell hívnom Olit is, hogy hajlandó e eljönni velem – mondta, én pedig hálásan bólintottam.

Ezután elköszöntünk egymástól, én pedig némileg nagyobb lelki nyugalommal küldtem körüzenetet Nadine-nak és Liznek, hogy kezd minden újra rendben lenni.