Szép napot nektek!
Hát, elérkeztünk a következő fejezethez, amely a klubkoncert eseményeit fogja bemutatni Walsy szemszögéből. A jó hír, hogy itt már a banda többi tagja is megjelenik, így Harry is, akinek a felbukkanását már annyian vártátok.
Nem is lököm itt a dumát tovább, helyette jó olvasást kívánok az 5. fejezethez! Hozzászólni, feliratkozni, illetve szavazni ér! ;) Az eddigiekért óriási köszönet nektek, a több, mint 5000 oldalmegjelenítésért szintén. Imádunk benneteket!
Nem is lököm itt a dumát tovább, helyette jó olvasást kívánok az 5. fejezethez! Hozzászólni, feliratkozni, illetve szavazni ér! ;) Az eddigiekért óriási köszönet nektek, a több, mint 5000 oldalmegjelenítésért szintén. Imádunk benneteket!
Legalább annyira izgultam a koncert előtti órákban, mintha éppen a szüzességemet készülnék búcsúztatni – bár a kettő között elég nagy különbség van, mégis ugyanolyan érzést váltottak ki belőlem. Öt percenként rám jött az ájulhatnék, elvégre nem mindennapi dolog, ha az ember lánya eljut kedvenc együttesének egy fellépésére, még ha az egy szűkebb körben is fog megtörténni. Ami pedig csak tetőzte az így is egekig szökellő izgalmamat az, hogy maga az egyik tag, Liam hívott el bennünket, hogy meghálálja, amit Louis-ért tettünk – noha ez főképpen Nadine érdeme volt.
A
ma esti szerkómat nagyobb gonddal válogattam ki, mint eddig bármelyiket. Nem
ruhát szerettem volna felvenni, hiszen ha jó lesz a hangulat, tombolni fogok a
táncparketten, amihez jobban jönne egy szűk, fehér csőnadrág. Hozzá egy türkiz
színű, vállánál ejtett rövid ujjú felsőt vettem, melyen az alábbi felirat állt
apró, ezüst strasszokkal kirakva: „Like a
boss”. A hajamat ezúttal laza kontyba kötöttem, s hogy eltűntessem a gumi
hajamból kilátszódó részeit, ezüst köves csatokat tűztem bele. A sminkkel nem
estem túlzásba: fekete tus, szempillaspirál, átlátszó szájfény. Úgy éreztem,
nem kell ide se több, se kevesebb.
Amikor
kimentem a nappaliba, hogy felkutassam a táskámat – melyet általában hanyag módon
az előszobai komódon hagyok −, megláttam Nadot, amint az ablak mellett álló,
egészalakos tükörben méregeti magát. Nagyot nevettem, amikor megfordult, hiszen
akaratunkon kívül összeöltöztünk. Noha ő fekete farmert húzott magára, a „Like a boss” feliratú póló − mely
hajához illő narancsos színben pompázott, mintha csak ráöntötték volna −,
elengedhetetlen volt.
-
Oké, főnök, mikor indulunk? – kérdeztem türelmetlenkedve, s miközben ő
hullámokban vállára omló hajkoronáját fésülte, már magamhoz is szorítottam a
táskámat. E nélkül nagyon ritkán megyek el otthonról, szinte mindenhová
magammal cipelem. Ezt betudhattam annak a violinkulcs cipzárnak, mely a kedvenc
kabalám volt – ugyanis Logan adta nekünk első évfordulónk alkalmából.
-
Azonnal! – csitítgatott folyton, mert nem bírta már elviselni, hogy izgatottan
pattogok, mint kecskeszar a deszkapallón.
Hosszú
percekig csak álltam ott, bámulva, ahogyan Nad pipiskedik a tükörképe előtt, s
mikor végre bejelentette, hogy készen van, extázisba esve a nyakába ugrottam. Ő
elég érdekesen fogadta ezt, és látható volt a megkönnyebbült nevetés az arcán,
amint elengedtem.
-
Gyere már! – Se szó, se beszéd, csuklón ragadtam, hogy kivonszoljam őt a
társasház folyosójára. Az ajtót gondosan bezártam – noha Whiskey úgyis őrzi a lakást,
és be van tanítva, hogy ágyékra harapjon elsőként −, és nagy levegőket vettem,
miközben kettesével szedve a lépcsőfokokat, lesétáltunk az épület elé.
A
taxi szokásosan már várt bennünket. A klub címét bemondva idegesen hátradőltem
az ülésen. Csigolyáim szinte már beleolvadtak a puha bőrbe, de nem törődtem
vele – Nadnak viszont muszáj volt szóvá tennie.
-
Hé, lazíts már kicsit, mindjárt átesel a csomagtartóba! – bökte meg finoman a
vállamat, mintha attól tartana, valójában nem is a csomagtartóban lyukadnék ki,
hanem egyenesen Narniában. Pedig ez csak egy ártalmatlan bőrülés, gondoltam.
Azonban annak érdekében, hogy elkerüljem a további cseverészést – ideges állapotomban
ez jellemző volt rám −, normálisan elhelyezkedtem, s úgy vártam, hogy
megérkezzünk.
Nagyjából
tíz percen belül már dögös, magas sarkú egyen csizmánk a betonon kopogott,
miközben egymásba karolva, magabiztos léptekkel haladtunk a szórakozóhely
bejárata felé. Ez jóval kulturáltabb volt, mint a többi kocsma a környéken: a
drogozást tiltották, több volt a kidobó ember is, ráadásul a tulaj maga
elméletileg jelen volt minden este, hiszen a lakása pár házal odébb állt
csupán. Mindezt onnan tudom, hogy a neten utánanéztem, hová kell ma jönnünk,
mert fogalmunk sem volt róla, hol tartanak éppen koncertet a fiúk.
A
keleti stílusú, függönnyel fedett ajtóhoz érve két öltönyös fickó is elénk
állt, mondván, mutassuk a jegyünket, vagy mondjuk be a nevünket abban az
esetben, ha szerepelünk a listán.
-
Nadine Hawkins és Walsy Currington – mosolyogtam rájuk készségesen, majd miután
meggyőződtek róla, hogy szerepelünk a névsorban, odébb álltak, hogy soron kívül
bemehessünk – kint ugyanis időközben hatalmas tömeg gyűlt össze, többnyire
rajongó lányokból tobzódó csapatokban.
A
klub valóban nem volt túl nagy – talán száz embert engedett csak befogadni, s
ebből már így is legalább hetvenen a parketten álltak arra várva, mikor csendül
már fel a One Direction egyik dala. Erre azonban még hivatalos menetrend
szerint negyed órát várniuk kellett.
-
Ott van két szabad hely, üljünk le! – mutatott a barátnőm egy, a színpadul
szolgáló emelvényhez közeli asztalhoz, mely elég eldugott helyen volt ahhoz,
hogy nehezen lehessen csak kiszúrni. Éppen ezért volt tökéletes választás
számunkra: sietve elfoglaltuk a székeket, s miközben a srácok fellépését
vártuk, rendeltünk két csapolt sört. Bár én nem voltam oda érte, Nad
ragaszkodott hozzá, hogy ez egyszer ne röviddel indítsuk az estét.
Ebből
adódóan izgatottan társalogtunk, néha nagyokat kortyolva a hideg, alkoholos
italból. Mindketten vártuk már a koncert kezdetét, s mikor lábdobogásokat
hallottunk az emelvény felől, reménykedve oda pillantottunk… ők voltak!
Az
egyik oldalról Harry és Liam, a másikról Louis és Niall sétáltak fel sikoltozó
rajongóikra mosolyogva közben. Mindegyikükön fekete nadrág volt, s Niall
kivételével – aki egy szimpla, rövid ujjú pólót választott szerelésül – inget
viseltek. Szemeim akaratlanul is Lou mellkasára cikáztak, ahol némely mozdulata
közben kivillant egyik tetoválása – hála az égnek, hogy nem gombolta be
teljesen azt az inget! Akaratán kívül is nagyobb örömet szerzett ezzel nekem,
mint gondolta volna.
-
Szép estét mindenkinek! – kiáltotta Harry a mikrofonba, válaszul pedig még
hangosabb sikolyokat hallott a női rajongók részéről. Ez elégedettséggel
töltötte el, hiszen eléggé széles vigyor ült ki az arcára. Ez csak jobban
megalapozta bennem a lappangó gyanút, hogy bizonyára ő a banda legcsajozósabb
tagja. Persze, a pletykáknak nem igazán hiszek, amennyiben nincs mellettük
bizonyíték – ám onnantól már nem pletykának hívják őket, hanem ténynek. –
Örülünk, hogy itt lehetünk veletek, ebben a kis klubban. Rég volt már, hogy idehaza
léptünk fel, de végre ennek is eljött az ideje. Szóval hadd szóljon! – intett
hátra a színpad hátsó régiójában tartózkodó zenészeknek, akik erre engedelmesen
elkezdték játszani a banda MidnightMemories című számát.
Visítva
ugrottam fel a helyemről, akár egy fanatikus rajongó – nem kertelek, az is
vagyok, csupán nem jellemző rám ez a heves, sikoltozós roham, amint meglátom
őket játszani. Nem tudom, most mi ütött belém. Talán a személyes találka a fél
bandával, vagy az elmúlt hetek izgatott várakozása, mindenesetre totálisan
kifordított önmagamból.
Nadine
követett, de csak csendben, mosolyogva. Ő nem volt úgy oda a srácokért, mint
én, ám látva őrült kirohanásomat, bizonyára úgy gondolta, nem árt rajtam
tartania a szemét. Éppen akkor értünk a színpad elé, amikor Louis szólója
következett. Sikongatva ugráltam a zene ritmusára, s Nadot is táncba rángatva,
elkezdtünk pörögve-forogva, rögtönzött koreográfiákat előadni a parkett egy
kevésbé látható részén. Így ment ez még legalább nyolc számon keresztül –
addigra már alaposan kifáradtam, ám a bennem tomboló boldogság és az extázis
érzése nem hagyta, hogy leüljek pihenni.
-
Azt kívánom, bár ne érne véget ez az este! Sajnos azonban ennyi jutott mára –
közölte Harry mindenki nagy bánatára, majd elkezdték énekelni az utolsó dalt,
amit tartogattak a fanoknak, az I wish-t.
Olyan beleéléssel csinálták, hogy szinte ledermedve, tátott szájjal bámultam
őket. Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik ezt a melót, s éppen azért olyan
jók benne, mert nem munkának tekintik, hanem életük egyik fő céljának,
hobbijának, amit élveznek is, nem pedig csak kényszerből lépnek nyilvánosság
elé.
A
dal fájdalmasan jó volt. Louis-t bámultam végig, aki csodaszép szemeit a
rajongók táborán nyugtatta éneklés közben. Egy pillanatra mintha felénk is
nézett volna, de tekintetét rögtön vissza is kapta középtájra. A szám végső
dallamának felcsendülése után az összes lány, aki be volt zsúfolódva a klubba,
őrült visongásba kezdett. Mi Naddal lelkesen tapsoltunk, majd visszavonultunk
az asztalunkhoz abban a tudatban, hogy úgyis találkozunk később a fiúkkal – ám
nyilván nekik is kellett egy szusszanásnyi idő, míg átöltöznek a színpad mögött
valami laza ruhába.
Már
félúton voltunk célállomásunk felé, mikor két pasi vágott elénk. Nagyjából
huszonötnek saccoltam volna mindkettőt, noha csibészes mosolyuk csak
fiatalította arcvonásukat.
-
Helló, szépségek! – vigyorgott ránk egyikük, aki társánál fél fejjel magasabb,
s vállban szélesebb is volt. Szőke, rövidre nyírt hajára olykor rávetődött a
hangulatvilágítás fénye. Zöld szemében a perverz gondolatai megnyilvánulását
véltem megcsillanni, mely meglehetősen rossz előérzetet váltott ki belőlem. –
Hova ilyen sietősen? – kérdezte, alig észrevehetően megnyalva alsó ajkát.
-
Az utunkban álltok! – közöltem szárazon, mire a másik srác, aki eddig Nadine-t
bámulta, felém pillantott. Társánál hosszabb, barna haja volt, s kék szemeiből
sütött felénk a veszély tapintható érzése.
-
Tudod, drágám, ez direkt módon történt így! – lépett felém közelebb a szőke, s
kezével egyik hajtincsem után nyúlt, de mikor erősen rávágtam egyet csuklójára,
meglepetten visszahúzta azt. – Pontosan ezért jöttünk el ma erre az idióta
koncertre. – Újabb lépést tett előre, s én mágnesként vándoroltam hátra, mintha
taszítani akarnám, csakhogy neki ez nem esett le. – Biztos voltam benne, hogy
itt találok majd magamnak valami tűzről pattant kis kurvát, aki elszórakoztat
az éjszaka – mosolyodott el perverz módon, s éreztem, idő közben falhoz
szorított. Hirtelen estem pánikba, de nem főként magam, inkább Nadine miatt,
akit a srác széles válla kitakart a látókörömből, így nem tudtam, miféle
mocskos dolgot művelhet vele az a másik gyökér.
-
Hát, haver, rossz ajtón kopogtatsz! – vontam meg a vállamat, majd éppen mikor
ajkaival közeledett volna felém, erőteljesen ágyékon rúgtam. Összegörnyedve
roskadt le térddel a földre, így nekem alkalmam nyílt kioldalazni mögüle, hogy
megkereshessem Nadot – akit időközben karjainál fogva leszorított a barna hajú
pasi az asztalunkhoz.
Hátulról
támadtam, lesből, mint egy felbőszült tigris. Mivel a srác nem láthatott, a
meglepetés erejével hatott rá az, hogy – társához hasonlóan – legérzékenyebb
pontján találtam el. Rögtön le is mászott a barátnőmről, és szitkozódva fordult
velem szembe.
-
Hülye kis lotyó! – préselte ki összeszorított fogai között, és már indult is
felém, amitől az agyam fogaskerekei egyből működésbe léptek. Mit kellene
csinálnom? A válasz azonban megtestesítette önmagát egy harmadik fél
szerepében, aki történetesen egy bőrdzsekis, első látásra tipikus motoros
fiúnak tűnő srác volt. Fél kezével megragadta Nad zaklatójának vállát, majd jól
irányzott, ám határozott mozdulattal adott neki egy jobb egyenest, amitől az az
idióta a fejét fogva kúszott négykézláb a társához, hogy aztán nyúl módjára
megfutamodva elszelelhessenek a színről.
Hirtelen
jött segítőnk a kezét nyújtotta a még mindig sokk hatása alatt lévő Nadine-nak,
aki megragadva azt, felegyenesedett.
-
Köszi! – motyogta a fiúnak, aki aggódó, sötétbarna tekintetét folyamatosan
rajta nyugtatta. Rövid, göndör, fekete haja olykor lazán a szemébe lógott,
miközben követte Nad minden egyes mozdulatát, aki a karjaimba omolva keresett
megnyugvást.
-
Oké, semmi gáz, elmentek! – nyugtattam folyton, s közben ajkaimmal egy halk
köszönöm-öt formáltam a háttérben álló, kreol bőrű srácnak címezve, aki
halványan mosolyogva bólintott egyet.
Nad
immár békésebb idegállapotban húzódott el tőlem, és fordult újra a pasi felé,
aki kiskutya tekinteteivel meredt rá – tényleg nem elég nyilvánvaló, hogy bejön
neki a barátnőm, dehogy. Viszont ahelyett, hogy áll ott, mint egy rakás
szerencsétlenség, becserkészhetné már. Ebben a reményben löktem oda finoman
Nadine-t az idegenhez, s én tisztes távolságban arrébb álltam, nehogy
megzavarjam őket. Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam szalasztotta volna el
Nad ezt a dögös félistent, aki talán az
igazija is lehet.
A
színpad szélének dőlve figyeltem tehát a kibontakozó gerlepár turbékolását,
amikor egy kéz oldalról megérintette a vállamat. Még mindig az előbb történtek
hatása alatt állva fordultam oda, s egy mozdulattal erősen megragadtam az
illető karját egyik kezemmel a csuklójánál, másikkal a vállánál.
-
Hé, csak Liam vagyok! – közölte velem gyorsan a srác, mielőtt bármi fájdalmasat
műveltem volna vele. Felismerve barátságos tekintetét, melyet már interneten
keresztül annyiszor láttam, megkönnyebbülten elengedtem.
-
Ne haragudj! – szabadkoztam, s legszívesebben a föld alá süllyedtem volna
szégyenemben. Ez a helyzet elég ciki volt, legalábbis számomra, így igyekeztem
minél hamarabb elfelejteni.
-
Semmi gond – mosolygott rám végül. – Sosem árt, ha az ember elővigyázatos – utalt
szavaival előbbi cselekedetemre, amitől zavarba jöttem. Nem akartam újra
hallani, mennyire idiótán viselkedtem vele.
-
Nagyon szuper volt a koncert! Köszönjük a lehetőséget, hogy itt lehettünk!
-
Ugyan! – legyintett nevetve Liam, ezzel kivillantva csodálatosan szabályos
fogsorát. Mindig azt hittem, a képeket agyon photoshoppolják, hogy a fiúk
tökéletesnek tűnjenek rajta, de nekik ez nem kellett, hiszen valóban azok is
voltak. – Ez a legkevesebb, amiért nem rohantatok azonnal a médiához, hogy
beszámoljatok Louis botrányos viselkedéséről – mondta, s most rajtam volt a
sor, ami a nevetést illette.
-
Valahol mindenkinek van gyengéje: a trójaiak például rossz lóra tettek, Louis
pedig szimplán az alkohol csábító mámorának nem tudott ellenállni – magyaráztam
éppen azt, ami eszembe jutott.
-
A trójaiak csak egyszer követték el azt a hibát, Lou viszont többször egymás
után. Majdnem mindennap – ellenkezett, majd némi gondolkodás után hozzátette: -
Igazából, mindennap – húzta végül el a száját. Láttam rajta, hogy nem díjazta
barátja viselkedését, de nem is csodáltam. Tommo egy sztárhoz képest elég
kicsapongó életvitelt folytatott – ez még egy átlagembernél sem lenne
helyénvaló, nemhogy nála.
-
Idővel rájön, hogy hülyeség ezt csinálni – mosolyogtam magabiztosan. Ó, jaj,
Walsyból előtört az optimizmus szelleme! Meneküljön, ki merre lát!
-
Csak nehogy késő legyen addigra – motyogta alig hallhatóan, miközben búskomoran
maga elé meredt.
Zavarban
éreztem magamat. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, hiszen én is abban
reménykedtem, amiben ő. Ennek tetejében azonban meglehetősen pesszimista
voltam, így még csak megnyugtatni sem tudtam afelől, minden rendben lesz majd.
Szerencsére nem is kellett: befutott a banda többi tagja is, szépen sorban, és
miután bájologva cseverésztek egy keveset a sikongató rajongóikkal,
csatlakoztak Liamhez és hozzám, hogy ők is a színpad takarásában legyenek.
-
Imádom ezt a nyüzsit! – Niall boldog vigyorral a képén csapta össze két
tenyerét. Amint meglátta, hogy Liam mellett én is ott állok, nem hervadt le
arcáról a mosoly. Sőt, szemeiből addig nem látott kedves szimpátia is
sugárzott. – Ó, Lou egyik megmentője, ha nem tévedek! – nyújtott nekem kezet,
majd bemutatkozott, és sorra így tett a banda többi tagja is. Amikor Louis-n
volt a sor, zavart tekintettel meredt rám, és igyekezett minél kevesebbszer a
szemembe nézni.
-
Hát, köszi, hogy nem dobtál fel a sajtónál… azt hiszem – motyogta, a többiek
pedig érdeklődő pillantással figyelték jelenetünket.
-
Nem kell megköszönnöd – ráztam meg mosolyogva a fejemet, s próbáltam olyan
higgadt maradni, amennyire csak tudtam – noha ez igen nehéz volt, miközben a
One Direction mind a négy tagja gyakorlatilag körülállt engem. Egy kibaszott álomba csöppentem.
-
De, méghozzá nagyon is! – bólogatott hevesen, de továbbra sem nézett rám. A
fiúkhoz fordult helyette, majd közölte, hogy legurít pár felest, és már ott sem
volt.
-
Azért tartsuk rajta a szemünket, nehogy megint az utcán kössön ki! – javasolta
Harry, utána pillantása megállapodott rajtam. Egy fél perc után szélesen
elmosolyodott, s hirtelen mozdulattal karolta át a vállaimat. Közben Liam előre
indult, hogy beszélni tudjon pár szót Naddal is, mi pedig követtük.
-
Szóval, csillagom, ha engem látsz legközelebb részegen valami lepukkant
kócerájban, felviszel majd a lakásodra? – kérdezte nemes egyszerűséggel. Elég
gyakorlott lehetett az ilyen csajozós szövegek terén, ugyanis egy árnyalatnyi
pír sem öntötte el az arcát – míg az enyém egy bimbózó vörös rózsa színével
vetekedett.
-
Remélem, nem fogsz rászorulni a segítségemre! – adtam kitérő választ, ami
tetszett neki, mert halk nevetéssel nyugtázta.
Időközben
oda is értünk Nadhoz, aki már rég útjára engedte a dögös idegent, s nagy
elmélyüléssel csevegett Liammel. Kerestünk magunknak egy olyan boxot, ami
viszonylag zárt volt, hogy biztosítsa a nyugalmat a rajongó lányok elől.
Mindannyian rendeltünk valamit inni, s lassan beszélgetésbe elegyedtünk.
Többnyire a fiúk felőlünk kérdezgettek, s annyira jól esett nekünk szentelt
figyelmük, hogy szinte tökéletesen idillinek találtam volna a helyzetet – ha
ott ült volna velünk Louis is.
De
ő helyette a bárpultot támasztotta, lehorgasztott fejjel, miközben egy népes
csajcsoport tagjai körüldongták, mint legyek a friss húst. Örülnöm kellett volna, hogy a lányok elmentek - korábban idesündörögtek ugyanis az asztalhoz, miközben úgy néztek ránk, mint a kutyagumira, és közös fotókat, aláírást kértek a fiúktól. Természetesen megkapták, s amikor felfedezték, hogy Louis egyedül van, utánarohantak. Így hát, azt hiszem, világos, miért nem ujjongtam, mikor a magukból kikelt csajhorda tagjai elhúzták a csíkot a közelünkből...
Kedves Írónők! Klassz lett ez a rész is. Walsy, a kis féltékeny. :D
VálaszTörlésJól sejtem, hogy annak a kreol bőrű idegennek lényegesebb szerepe is lesz? :)
Puszi: Manó
Drága Manó!
VálaszTörlésNagyon köszönjük a kommentet, aranyos vagy, hogy amikor tudsz, írsz nekünk egy rövid véleményt.
Walsy már csak ilyen. :) Nem nevezném féltékenynek, hiszen van barátja, csak ha az én kedvenc sztárom ülne velem szemben, csomó lánnyal karöltve, nekem sem lenne kedvem semmihez.
Ami pedig az idegent illeti, később ki fog derülni, kicsoda ő, és milyen szerepe lesz - már ha lesz.
Puszi, Gin
Kedves írónők!
VálaszTörlésNem győzöm szavakba foglalni, mennyire fenomenálisra sikeredett ez a rész is. *---*
Imádtam, hogy ez most csak egy lány szemszögéből íródott, mert így legalább alaposabban ismerjük meg őket. <3 <3
A koncert pedig AHW!!! Bár ott lettem volna. Az a kép Harryről pedig khmm, elég észveszejtő :))))
Csak így tovább! Mira
Drága Mira! :)
TörlésNagyon-nagyon szépen köszönjük a sok kedves szót, pozitív véleményt. Örülünk, ha ez a rész (is) elnyerte a tetszésedet, igyekszünk továbbra is tartani ezt a szintet.
Ami pedig a koncertet és Harryt illeti, hát, igen... :) Az biztos, hogy Walsy és Nadine piszok mázlisták, hogy részesei lehettek egy ilyen eseménynek.
Várunk vissza, Gin
Drága, drága lányok!
VálaszTörlésSzó szerint elfelejtettem nektek írni, mikor elolvastam a részt. Imádtam!
Plusz pont, hogy Harry is benne volt, hisz tudjátok, hogy engem le lehet vele venni a lábamról.
Walsy a kis féltékeny :) Érdekelni fog, hogy mi lesz vele és Louisszal, illetve, hogy Nadine és az ismeretlen srác között mi lesz :)
Ölellek titeket:
Raquel
Kedves Raquel! :)
TörlésÉreztük is, hogy hiányosak ám a hozzászólások! :D
Csak viccelek. Aranyos vagy, hogy írtál, ráadásul, hogy ennyire pozitív véleményt. Harryt külön a Te kedvedért raktuk bele ebbe a részbe, és lesznek még olyan jelenetek, amiktől eldobod majd az agyadat! ;)
A kapcsolatok szövődnek, idővel mindenre fény derül, csak ki kell várni.
Puszi: Gin