2015. szeptember 17., csütörtök

5. Walsy - Paradise City

Szép napot nektek!

Hát, elérkeztünk a következő fejezethez, amely a klubkoncert eseményeit fogja bemutatni Walsy szemszögéből. A jó hír, hogy itt már a banda többi tagja is megjelenik, így Harry is, akinek a felbukkanását már annyian vártátok. 
Nem is lököm itt a dumát tovább, helyette jó olvasást kívánok az 5. fejezethez! Hozzászólni, feliratkozni, illetve szavazni ér! ;) Az eddigiekért óriási köszönet nektek, a több, mint 5000 oldalmegjelenítésért szintén. Imádunk benneteket!



***

Legalább annyira izgultam a koncert előtti órákban, mintha éppen a szüzességemet készülnék búcsúztatni – bár a kettő között elég nagy különbség van, mégis ugyanolyan érzést váltottak ki belőlem. Öt percenként rám jött az ájulhatnék, elvégre nem mindennapi dolog, ha az ember lánya eljut kedvenc együttesének egy fellépésére, még ha az egy szűkebb körben is fog megtörténni. Ami pedig csak tetőzte az így is egekig szökellő izgalmamat az, hogy maga az egyik tag, Liam hívott el bennünket, hogy meghálálja, amit Louis-ért tettünk – noha ez főképpen Nadine érdeme volt.
A ma esti szerkómat nagyobb gonddal válogattam ki, mint eddig bármelyiket. Nem ruhát szerettem volna felvenni, hiszen ha jó lesz a hangulat, tombolni fogok a táncparketten, amihez jobban jönne egy szűk, fehér csőnadrág. Hozzá egy türkiz színű, vállánál ejtett rövid ujjú felsőt vettem, melyen az alábbi felirat állt apró, ezüst strasszokkal kirakva: „Like a boss”. A hajamat ezúttal laza kontyba kötöttem, s hogy eltűntessem a gumi hajamból kilátszódó részeit, ezüst köves csatokat tűztem bele. A sminkkel nem estem túlzásba: fekete tus, szempillaspirál, átlátszó szájfény. Úgy éreztem, nem kell ide se több, se kevesebb.
Amikor kimentem a nappaliba, hogy felkutassam a táskámat – melyet általában hanyag módon az előszobai komódon hagyok −, megláttam Nadot, amint az ablak mellett álló, egészalakos tükörben méregeti magát. Nagyot nevettem, amikor megfordult, hiszen akaratunkon kívül összeöltöztünk. Noha ő fekete farmert húzott magára, a „Like a boss” feliratú póló − mely hajához illő narancsos színben pompázott, mintha csak ráöntötték volna −, elengedhetetlen volt.
- Oké, főnök, mikor indulunk? – kérdeztem türelmetlenkedve, s miközben ő hullámokban vállára omló hajkoronáját fésülte, már magamhoz is szorítottam a táskámat. E nélkül nagyon ritkán megyek el otthonról, szinte mindenhová magammal cipelem. Ezt betudhattam annak a violinkulcs cipzárnak, mely a kedvenc kabalám volt – ugyanis Logan adta nekünk első évfordulónk alkalmából.
- Azonnal! – csitítgatott folyton, mert nem bírta már elviselni, hogy izgatottan pattogok, mint kecskeszar a deszkapallón.
Hosszú percekig csak álltam ott, bámulva, ahogyan Nad pipiskedik a tükörképe előtt, s mikor végre bejelentette, hogy készen van, extázisba esve a nyakába ugrottam. Ő elég érdekesen fogadta ezt, és látható volt a megkönnyebbült nevetés az arcán, amint elengedtem.
- Gyere már! – Se szó, se beszéd, csuklón ragadtam, hogy kivonszoljam őt a társasház folyosójára. Az ajtót gondosan bezártam – noha Whiskey úgyis őrzi a lakást, és be van tanítva, hogy ágyékra harapjon elsőként −, és nagy levegőket vettem, miközben kettesével szedve a lépcsőfokokat, lesétáltunk az épület elé.
A taxi szokásosan már várt bennünket. A klub címét bemondva idegesen hátradőltem az ülésen. Csigolyáim szinte már beleolvadtak a puha bőrbe, de nem törődtem vele – Nadnak viszont muszáj volt szóvá tennie.
- Hé, lazíts már kicsit, mindjárt átesel a csomagtartóba! – bökte meg finoman a vállamat, mintha attól tartana, valójában nem is a csomagtartóban lyukadnék ki, hanem egyenesen Narniában. Pedig ez csak egy ártalmatlan bőrülés, gondoltam. Azonban annak érdekében, hogy elkerüljem a további cseverészést – ideges állapotomban ez jellemző volt rám −, normálisan elhelyezkedtem, s úgy vártam, hogy megérkezzünk.
Nagyjából tíz percen belül már dögös, magas sarkú egyen csizmánk a betonon kopogott, miközben egymásba karolva, magabiztos léptekkel haladtunk a szórakozóhely bejárata felé. Ez jóval kulturáltabb volt, mint a többi kocsma a környéken: a drogozást tiltották, több volt a kidobó ember is, ráadásul a tulaj maga elméletileg jelen volt minden este, hiszen a lakása pár házal odébb állt csupán. Mindezt onnan tudom, hogy a neten utánanéztem, hová kell ma jönnünk, mert fogalmunk sem volt róla, hol tartanak éppen koncertet a fiúk.
A keleti stílusú, függönnyel fedett ajtóhoz érve két öltönyös fickó is elénk állt, mondván, mutassuk a jegyünket, vagy mondjuk be a nevünket abban az esetben, ha szerepelünk a listán.
- Nadine Hawkins és Walsy Currington – mosolyogtam rájuk készségesen, majd miután meggyőződtek róla, hogy szerepelünk a névsorban, odébb álltak, hogy soron kívül bemehessünk – kint ugyanis időközben hatalmas tömeg gyűlt össze, többnyire rajongó lányokból tobzódó csapatokban.
A klub valóban nem volt túl nagy – talán száz embert engedett csak befogadni, s ebből már így is legalább hetvenen a parketten álltak arra várva, mikor csendül már fel a One Direction egyik dala. Erre azonban még hivatalos menetrend szerint negyed órát várniuk kellett.
- Ott van két szabad hely, üljünk le! – mutatott a barátnőm egy, a színpadul szolgáló emelvényhez közeli asztalhoz, mely elég eldugott helyen volt ahhoz, hogy nehezen lehessen csak kiszúrni. Éppen ezért volt tökéletes választás számunkra: sietve elfoglaltuk a székeket, s miközben a srácok fellépését vártuk, rendeltünk két csapolt sört. Bár én nem voltam oda érte, Nad ragaszkodott hozzá, hogy ez egyszer ne röviddel indítsuk az estét.
Ebből adódóan izgatottan társalogtunk, néha nagyokat kortyolva a hideg, alkoholos italból. Mindketten vártuk már a koncert kezdetét, s mikor lábdobogásokat hallottunk az emelvény felől, reménykedve oda pillantottunk… ők voltak!
Az egyik oldalról Harry és Liam, a másikról Louis és Niall sétáltak fel sikoltozó rajongóikra mosolyogva közben. Mindegyikükön fekete nadrág volt, s Niall kivételével – aki egy szimpla, rövid ujjú pólót választott szerelésül – inget viseltek. Szemeim akaratlanul is Lou mellkasára cikáztak, ahol némely mozdulata közben kivillant egyik tetoválása – hála az égnek, hogy nem gombolta be teljesen azt az inget! Akaratán kívül is nagyobb örömet szerzett ezzel nekem, mint gondolta volna.
- Szép estét mindenkinek! – kiáltotta Harry a mikrofonba, válaszul pedig még hangosabb sikolyokat hallott a női rajongók részéről. Ez elégedettséggel töltötte el, hiszen eléggé széles vigyor ült ki az arcára. Ez csak jobban megalapozta bennem a lappangó gyanút, hogy bizonyára ő a banda legcsajozósabb tagja. Persze, a pletykáknak nem igazán hiszek, amennyiben nincs mellettük bizonyíték – ám onnantól már nem pletykának hívják őket, hanem ténynek. – Örülünk, hogy itt lehetünk veletek, ebben a kis klubban. Rég volt már, hogy idehaza léptünk fel, de végre ennek is eljött az ideje. Szóval hadd szóljon! – intett hátra a színpad hátsó régiójában tartózkodó zenészeknek, akik erre engedelmesen elkezdték játszani a banda MidnightMemories című számát.
Visítva ugrottam fel a helyemről, akár egy fanatikus rajongó – nem kertelek, az is vagyok, csupán nem jellemző rám ez a heves, sikoltozós roham, amint meglátom őket játszani. Nem tudom, most mi ütött belém. Talán a személyes találka a fél bandával, vagy az elmúlt hetek izgatott várakozása, mindenesetre totálisan kifordított önmagamból.
Nadine követett, de csak csendben, mosolyogva. Ő nem volt úgy oda a srácokért, mint én, ám látva őrült kirohanásomat, bizonyára úgy gondolta, nem árt rajtam tartania a szemét. Éppen akkor értünk a színpad elé, amikor Louis szólója következett. Sikongatva ugráltam a zene ritmusára, s Nadot is táncba rángatva, elkezdtünk pörögve-forogva, rögtönzött koreográfiákat előadni a parkett egy kevésbé látható részén. Így ment ez még legalább nyolc számon keresztül – addigra már alaposan kifáradtam, ám a bennem tomboló boldogság és az extázis érzése nem hagyta, hogy leüljek pihenni.
- Azt kívánom, bár ne érne véget ez az este! Sajnos azonban ennyi jutott mára – közölte Harry mindenki nagy bánatára, majd elkezdték énekelni az utolsó dalt, amit tartogattak a fanoknak, az I wish-t. Olyan beleéléssel csinálták, hogy szinte ledermedve, tátott szájjal bámultam őket. Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik ezt a melót, s éppen azért olyan jók benne, mert nem munkának tekintik, hanem életük egyik fő céljának, hobbijának, amit élveznek is, nem pedig csak kényszerből lépnek nyilvánosság elé.
A dal fájdalmasan jó volt. Louis-t bámultam végig, aki csodaszép szemeit a rajongók táborán nyugtatta éneklés közben. Egy pillanatra mintha felénk is nézett volna, de tekintetét rögtön vissza is kapta középtájra. A szám végső dallamának felcsendülése után az összes lány, aki be volt zsúfolódva a klubba, őrült visongásba kezdett. Mi Naddal lelkesen tapsoltunk, majd visszavonultunk az asztalunkhoz abban a tudatban, hogy úgyis találkozunk később a fiúkkal – ám nyilván nekik is kellett egy szusszanásnyi idő, míg átöltöznek a színpad mögött valami laza ruhába.
Már félúton voltunk célállomásunk felé, mikor két pasi vágott elénk. Nagyjából huszonötnek saccoltam volna mindkettőt, noha csibészes mosolyuk csak fiatalította arcvonásukat.
- Helló, szépségek! – vigyorgott ránk egyikük, aki társánál fél fejjel magasabb, s vállban szélesebb is volt. Szőke, rövidre nyírt hajára olykor rávetődött a hangulatvilágítás fénye. Zöld szemében a perverz gondolatai megnyilvánulását véltem megcsillanni, mely meglehetősen rossz előérzetet váltott ki belőlem. – Hova ilyen sietősen? – kérdezte, alig észrevehetően megnyalva alsó ajkát.
- Az utunkban álltok! – közöltem szárazon, mire a másik srác, aki eddig Nadine-t bámulta, felém pillantott. Társánál hosszabb, barna haja volt, s kék szemeiből sütött felénk a veszély tapintható érzése.
- Tudod, drágám, ez direkt módon történt így! – lépett felém közelebb a szőke, s kezével egyik hajtincsem után nyúlt, de mikor erősen rávágtam egyet csuklójára, meglepetten visszahúzta azt. – Pontosan ezért jöttünk el ma erre az idióta koncertre. – Újabb lépést tett előre, s én mágnesként vándoroltam hátra, mintha taszítani akarnám, csakhogy neki ez nem esett le. – Biztos voltam benne, hogy itt találok majd magamnak valami tűzről pattant kis kurvát, aki elszórakoztat az éjszaka – mosolyodott el perverz módon, s éreztem, idő közben falhoz szorított. Hirtelen estem pánikba, de nem főként magam, inkább Nadine miatt, akit a srác széles válla kitakart a látókörömből, így nem tudtam, miféle mocskos dolgot művelhet vele az a másik gyökér.
- Hát, haver, rossz ajtón kopogtatsz! – vontam meg a vállamat, majd éppen mikor ajkaival közeledett volna felém, erőteljesen ágyékon rúgtam. Összegörnyedve roskadt le térddel a földre, így nekem alkalmam nyílt kioldalazni mögüle, hogy megkereshessem Nadot – akit időközben karjainál fogva leszorított a barna hajú pasi az asztalunkhoz.
Hátulról támadtam, lesből, mint egy felbőszült tigris. Mivel a srác nem láthatott, a meglepetés erejével hatott rá az, hogy – társához hasonlóan – legérzékenyebb pontján találtam el. Rögtön le is mászott a barátnőmről, és szitkozódva fordult velem szembe.
- Hülye kis lotyó! – préselte ki összeszorított fogai között, és már indult is felém, amitől az agyam fogaskerekei egyből működésbe léptek. Mit kellene csinálnom? A válasz azonban megtestesítette önmagát egy harmadik fél szerepében, aki történetesen egy bőrdzsekis, első látásra tipikus motoros fiúnak tűnő srác volt. Fél kezével megragadta Nad zaklatójának vállát, majd jól irányzott, ám határozott mozdulattal adott neki egy jobb egyenest, amitől az az idióta a fejét fogva kúszott négykézláb a társához, hogy aztán nyúl módjára megfutamodva elszelelhessenek a színről.
Hirtelen jött segítőnk a kezét nyújtotta a még mindig sokk hatása alatt lévő Nadine-nak, aki megragadva azt, felegyenesedett.
- Köszi! – motyogta a fiúnak, aki aggódó, sötétbarna tekintetét folyamatosan rajta nyugtatta. Rövid, göndör, fekete haja olykor lazán a szemébe lógott, miközben követte Nad minden egyes mozdulatát, aki a karjaimba omolva keresett megnyugvást.
- Oké, semmi gáz, elmentek! – nyugtattam folyton, s közben ajkaimmal egy halk köszönöm-öt formáltam a háttérben álló, kreol bőrű srácnak címezve, aki halványan mosolyogva bólintott egyet.
Nad immár békésebb idegállapotban húzódott el tőlem, és fordult újra a pasi felé, aki kiskutya tekinteteivel meredt rá – tényleg nem elég nyilvánvaló, hogy bejön neki a barátnőm, dehogy. Viszont ahelyett, hogy áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség, becserkészhetné már. Ebben a reményben löktem oda finoman Nadine-t az idegenhez, s én tisztes távolságban arrébb álltam, nehogy megzavarjam őket. Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam szalasztotta volna el Nad ezt a dögös félistent, aki talán az igazija is lehet.
A színpad szélének dőlve figyeltem tehát a kibontakozó gerlepár turbékolását, amikor egy kéz oldalról megérintette a vállamat. Még mindig az előbb történtek hatása alatt állva fordultam oda, s egy mozdulattal erősen megragadtam az illető karját egyik kezemmel a csuklójánál, másikkal a vállánál.
- Hé, csak Liam vagyok! – közölte velem gyorsan a srác, mielőtt bármi fájdalmasat műveltem volna vele. Felismerve barátságos tekintetét, melyet már interneten keresztül annyiszor láttam, megkönnyebbülten elengedtem.
- Ne haragudj! – szabadkoztam, s legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Ez a helyzet elég ciki volt, legalábbis számomra, így igyekeztem minél hamarabb elfelejteni.
- Semmi gond – mosolygott rám végül. – Sosem árt, ha az ember elővigyázatos – utalt szavaival előbbi cselekedetemre, amitől zavarba jöttem. Nem akartam újra hallani, mennyire idiótán viselkedtem vele.
- Nagyon szuper volt a koncert! Köszönjük a lehetőséget, hogy itt lehettünk!
- Ugyan! – legyintett nevetve Liam, ezzel kivillantva csodálatosan szabályos fogsorát. Mindig azt hittem, a képeket agyon photoshoppolják, hogy a fiúk tökéletesnek tűnjenek rajta, de nekik ez nem kellett, hiszen valóban azok is voltak. – Ez a legkevesebb, amiért nem rohantatok azonnal a médiához, hogy beszámoljatok Louis botrányos viselkedéséről – mondta, s most rajtam volt a sor, ami a nevetést illette.
- Valahol mindenkinek van gyengéje: a trójaiak például rossz lóra tettek, Louis pedig szimplán az alkohol csábító mámorának nem tudott ellenállni – magyaráztam éppen azt, ami eszembe jutott.
- A trójaiak csak egyszer követték el azt a hibát, Lou viszont többször egymás után. Majdnem mindennap – ellenkezett, majd némi gondolkodás után hozzátette: - Igazából, mindennap – húzta végül el a száját. Láttam rajta, hogy nem díjazta barátja viselkedését, de nem is csodáltam. Tommo egy sztárhoz képest elég kicsapongó életvitelt folytatott – ez még egy átlagembernél sem lenne helyénvaló, nemhogy nála.
- Idővel rájön, hogy hülyeség ezt csinálni – mosolyogtam magabiztosan. Ó, jaj, Walsyból előtört az optimizmus szelleme! Meneküljön, ki merre lát!
- Csak nehogy késő legyen addigra – motyogta alig hallhatóan, miközben búskomoran maga elé meredt.
Zavarban éreztem magamat. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, hiszen én is abban reménykedtem, amiben ő. Ennek tetejében azonban meglehetősen pesszimista voltam, így még csak megnyugtatni sem tudtam afelől, minden rendben lesz majd. Szerencsére nem is kellett: befutott a banda többi tagja is, szépen sorban, és miután bájologva cseverésztek egy keveset a sikongató rajongóikkal, csatlakoztak Liamhez és hozzám, hogy ők is a színpad takarásában legyenek.
- Imádom ezt a nyüzsit! – Niall boldog vigyorral a képén csapta össze két tenyerét. Amint meglátta, hogy Liam mellett én is ott állok, nem hervadt le arcáról a mosoly. Sőt, szemeiből addig nem látott kedves szimpátia is sugárzott. – Ó, Lou egyik megmentője, ha nem tévedek! – nyújtott nekem kezet, majd bemutatkozott, és sorra így tett a banda többi tagja is. Amikor Louis-n volt a sor, zavart tekintettel meredt rám, és igyekezett minél kevesebbszer a szemembe nézni.
- Hát, köszi, hogy nem dobtál fel a sajtónál… azt hiszem – motyogta, a többiek pedig érdeklődő pillantással figyelték jelenetünket.
- Nem kell megköszönnöd – ráztam meg mosolyogva a fejemet, s próbáltam olyan higgadt maradni, amennyire csak tudtam – noha ez igen nehéz volt, miközben a One Direction mind a négy tagja gyakorlatilag körülállt engem. Egy kibaszott álomba csöppentem.
- De, méghozzá nagyon is! – bólogatott hevesen, de továbbra sem nézett rám. A fiúkhoz fordult helyette, majd közölte, hogy legurít pár felest, és már ott sem volt.
- Azért tartsuk rajta a szemünket, nehogy megint az utcán kössön ki! – javasolta Harry, utána pillantása megállapodott rajtam. Egy fél perc után szélesen elmosolyodott, s hirtelen mozdulattal karolta át a vállaimat. Közben Liam előre indult, hogy beszélni tudjon pár szót Naddal is, mi pedig követtük.
- Szóval, csillagom, ha engem látsz legközelebb részegen valami lepukkant kócerájban, felviszel majd a lakásodra? – kérdezte nemes egyszerűséggel. Elég gyakorlott lehetett az ilyen csajozós szövegek terén, ugyanis egy árnyalatnyi pír sem öntötte el az arcát – míg az enyém egy bimbózó vörös rózsa színével vetekedett.
- Remélem, nem fogsz rászorulni a segítségemre! – adtam kitérő választ, ami tetszett neki, mert halk nevetéssel nyugtázta.
Időközben oda is értünk Nadhoz, aki már rég útjára engedte a dögös idegent, s nagy elmélyüléssel csevegett Liammel. Kerestünk magunknak egy olyan boxot, ami viszonylag zárt volt, hogy biztosítsa a nyugalmat a rajongó lányok elől. Mindannyian rendeltünk valamit inni, s lassan beszélgetésbe elegyedtünk. Többnyire a fiúk felőlünk kérdezgettek, s annyira jól esett nekünk szentelt figyelmük, hogy szinte tökéletesen idillinek találtam volna a helyzetet – ha ott ült volna velünk Louis is.
De ő helyette a bárpultot támasztotta, lehorgasztott fejjel, miközben egy népes csajcsoport tagjai körüldongták, mint legyek a friss húst. Örülnöm kellett volna, hogy a lányok elmentek - korábban idesündörögtek ugyanis az asztalhoz, miközben úgy néztek ránk, mint a kutyagumira, és közös fotókat, aláírást kértek a fiúktól. Természetesen megkapták, s amikor felfedezték, hogy Louis egyedül van, utánarohantak. Így hát, azt hiszem, világos, miért nem ujjongtam, mikor a magukból kikelt csajhorda tagjai elhúzták a csíkot a közelünkből... 


6 megjegyzés:

  1. Kedves Írónők! Klassz lett ez a rész is. Walsy, a kis féltékeny. :D
    Jól sejtem, hogy annak a kreol bőrű idegennek lényegesebb szerepe is lesz? :)
    Puszi: Manó

    VálaszTörlés
  2. Drága Manó!
    Nagyon köszönjük a kommentet, aranyos vagy, hogy amikor tudsz, írsz nekünk egy rövid véleményt.
    Walsy már csak ilyen. :) Nem nevezném féltékenynek, hiszen van barátja, csak ha az én kedvenc sztárom ülne velem szemben, csomó lánnyal karöltve, nekem sem lenne kedvem semmihez.
    Ami pedig az idegent illeti, később ki fog derülni, kicsoda ő, és milyen szerepe lesz - már ha lesz.
    Puszi, Gin

    VálaszTörlés
  3. Kedves írónők!
    Nem győzöm szavakba foglalni, mennyire fenomenálisra sikeredett ez a rész is. *---*
    Imádtam, hogy ez most csak egy lány szemszögéből íródott, mert így legalább alaposabban ismerjük meg őket. <3 <3
    A koncert pedig AHW!!! Bár ott lettem volna. Az a kép Harryről pedig khmm, elég észveszejtő :))))
    Csak így tovább! Mira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mira! :)
      Nagyon-nagyon szépen köszönjük a sok kedves szót, pozitív véleményt. Örülünk, ha ez a rész (is) elnyerte a tetszésedet, igyekszünk továbbra is tartani ezt a szintet.
      Ami pedig a koncertet és Harryt illeti, hát, igen... :) Az biztos, hogy Walsy és Nadine piszok mázlisták, hogy részesei lehettek egy ilyen eseménynek.
      Várunk vissza, Gin

      Törlés
  4. Drága, drága lányok!
    Szó szerint elfelejtettem nektek írni, mikor elolvastam a részt. Imádtam!
    Plusz pont, hogy Harry is benne volt, hisz tudjátok, hogy engem le lehet vele venni a lábamról.
    Walsy a kis féltékeny :) Érdekelni fog, hogy mi lesz vele és Louisszal, illetve, hogy Nadine és az ismeretlen srác között mi lesz :)
    Ölellek titeket:
    Raquel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Raquel! :)
      Éreztük is, hogy hiányosak ám a hozzászólások! :D
      Csak viccelek. Aranyos vagy, hogy írtál, ráadásul, hogy ennyire pozitív véleményt. Harryt külön a Te kedvedért raktuk bele ebbe a részbe, és lesznek még olyan jelenetek, amiktől eldobod majd az agyadat! ;)
      A kapcsolatok szövődnek, idővel mindenre fény derül, csak ki kell várni.
      Puszi: Gin

      Törlés